Az egyesült délszláv állam két független államból, Szerbiából és Montenegróból, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia, különböző területeiből alakult ki. Ide került a Bácska és Bánát nyugati része, Horvátország, Krajina, Dalmácia és Bosznia. Etnikailag rendkívül kevert ország jött létre, ahol a vallási megosztottság még tovább bonyolította a helyzetet.

Mindennek ellenére a nagy délszláv állam megteremtése állandó politikai célkitűzés maradt. A nagy álom 1917-ben a korfui nyilatkozattal indult, az 1918-as egyesítéssel folytatódott és az 1921-es alkotmánnyal látszott beteljesülni, melyet a Radikális Párt terjesztett be, és 33 körzetre osztották fel, amelyek széttördelték a nemzetiségi területeket, így a Vajdaság Tartományt is.

Az 1919 és 1921 között fennálló Vajdaság Tartomány területét két körzet között osztották fel: 1. A Vajdaság Tiszától nyugatra eső területei alkották az ún. Bácska és Bánát Tartományt, Újvidék székhellyel. 2. A Vajdaság Tiszától keletre eső területe a Belgrádi Tartomány – Belgrád székhellyel – részévé vált.

Belgrád

Az 1921-ben a több mint 50% feletti magyar és német többségű Vajdaság hátrányos helyzetben került, az új államon belül, mert az ipar és a közlekedés fejlesztése megállt, a nemzeti alapon végrehajtott földreform pedig visszavetette a mezőgazdaságot. A magyar–bunyevác Szabadka, amely 1910-ben az ország harmadik legnagyobb városa, fejlődése megállt.

Sándor király 1929. január 6-án hatályon kívül helyezte az 1921-es alkotmányt és szerb királyi diktatúrát vezetett be. Szabadka város adóját ettől kezdve a kétszeresére emelte, míg a szerb többségű Újvidéket a Duna–Bánság székhelyét, fejlesztették. Ezek függvényében megkezdődött a belső migráció, s úgyszintén a kivándorlás.

A tartomány népessége 1918 és 1940 között 190 ezer fővel gyarapodott, ebből 80 ezer volt a szerb „kolonisták” (értsd: telepesek) száma. A „rendezetlen állampolgárságú” nem szlávokat az 1919. február 25-i minisztertanácsi rendelet kizárta a földigénylők köréből. A létalapjuktól megfosztott magyar béresek, aratómunkások, kisbérlők száma 1921-ben elérte a 24 ezret, ez a magyar népesség ¼ –ét jelentette, de ezek közül kerültek ki a városokba költözők és az ország más vidékén munkát vállalók és a kivándorlók zöme. A pénzintézményekben a nemzeti szempontok alapján történt változás a magyar és német vezetők félreállítását vonta maga után.

Szabadka - előtérben a városháza

A magyarok társadalmi struktúrája így kedvezőtlenebbé vált, hiszen a többségük csak a mezőgazdaságból élt, a nagy- és kisiparban mintegy 20%, a szellemi és alkalmazott kategóriákban viszont még ennél is kevesebb. A többi elcsatolt területhez hasonlóan a Délvidékről is több ezer állami, megyei, községi alkalmazott, tiszt és tisztviselő, értelmiségi menekült át Magyarországra, szellemi vezető nélkül hagyva a magyarságot. A gyakori elbocsátások és kiutasítások indoka a megbízhatatlanság és az államnyelv nem kielégítő ismerete volt.

Állandó forrongások, politikai nem-egyetértések voltak napirenden. Hangadók a nacionalisták voltak. A forrongó helyzet Sándor királyt arra késztette, hogy kezébe vegye a végrehajtó hatalmat, feloszlatta a parlamentet és betiltotta a politikai pártokat a szabadságjogokat korlátozta. Ezzel a kisebbségek, közöttük a magyarság számára is véget ért egy korszak, amikor úgy tűnt, hogy a parlamenti demokrácia keretei között el lehet érni némi eredményt a magyarság érdekében is.

Karađorđević I. Sándor (1888-1934), Jugoszlávia királya

Az ország neve Jugoszláv Királyság lett, hogy ezzel is kifejezzék a nemzeti egységet. Az országot kilenc bánságra és fővárosra osztotta. Az 1,6 millió lakosú Vajdaság a 2,1 milliós Duna–Bánság része lett, s ehhez csatolták a Szerémséget és Észak–Kelet–Szerbiát, félmillió szerb és néhány tízezer horvát, német és szlovák lakossal. Ezáltal a többséget alkotó magyarok, és németek aránya nagymértékben visszaesett.

Az államszervező elv nem a nemzeti összetételhez igazodó föderalizmus, hanem a legerősebb szerb hatalmi törekvéseinek szolgálatába állított centralizmus lett.

Sándor királyt 1934. október 9-én a horvát usztasák Marseille-ben megölték, utóda II. Péter (szerbül: Petar Karađorđević) 1934-1945 között jugoszláv király, némileg „felpuhítva” tovább vitte ezt a politikai vonalat. II. Péter a 3. egyben utolsó királya volt Jugoszláviának.

Kovács Mária