Ismét vendég bloggerünk, Kovács Mária írását olvashatjátok a megszokott lebilincselő stílusban: emberekről, történelemről, életutakról, múltról, amiből ma is építkezhetünk.
A tavasz még messze volt. Abban a kora délutáni órákban, kellemes idő járta. A Nap melegen sütött. A temető közelében jártunk már, amikor a mellettem lépkedő tíz éves unokám Anetta, megkérdezte:
– Mami! Soká érünk oda a nagyfához?
– Még néhány méter és ott vagyunk.
– Olyan melege van a lábamnak ebben a bakancsban, papucsba köllött volna jönnöm – mondta miután megszámlálta a kezében lévő hóvirágokat.
– Tizennégy szál virágom van. Ebből, a Bús Anita anyukájára két virágot teszek. Sajnálom Anitát nagyon, mert nincsen anyukája. Bátyára, meg Veszter bátyusra is két-két szál jut. Kovács mamára négy, Köllő mamára kettő, Emesének is két virágot adok – osztogatta virágait miközben beléptünk a temető kapun. Tudom, ki van ide temetve – állt meg az egyik kripta előtt, – az a néni, aki a földet adományozta, hogy Kispiacon is legyen temető.
A nagy fa
– Igen. Ő Rábik Julcsa néni. De nem csak ezt a földet adományozta, hanem azt a vaskerítéssel körülvett kovácsoltvasból készült keresztet is, amely ott áll a ravatalozóházzal szemben. Ezek mellett, emeltetett még egy keresztet a Kossuth Lajos utcában lévő háza mellett, mert a férje hadifogoly volt. Julcsa néni gyakran mondogatta, ha férje, Csonka József, aki az első világháborúból nem tért vissza, hazakerül valaha, akkor hálából, Isten dicsőségére keresztet emeltet.
A temetőt elhagytuk. Tovább sétáltunk úti célunk felé, a nagyfához.
– Nézd, mami! Ott a Fácános – Észak felé mutatott –, oda szoktunk menni május elsején. Ide köllene, hogy látszódjon a nagylétra is – szeme fölé emelte kezét s hosszan nézett a Fácános felé, de nem látta a létrát.
– Nagyon magas az a létra, de nem tudom, hogy miért van ott. Talán a vadak etetésénél alkalmazzák. Elfáradtam nagyon. Jobb is, hogy Tomi nem jött el velünk, nagyon elfáradt volna. Mikor érünk már oda? – Karjait egymásba fonta s duzzogva ballagott tovább.
– Azt sem értem, hogy miért éppen holnap írunk dolgozatot? Még mellé magyarból Azt sem tudom, miről írjak. Ki lakik abban a házban? – mondta hirtelen a Dukai házra mutatva. – Jé! Ott van egy kereszt – odafutott a düledező kerítés mellé, a két eperfa alatt álló Fábián-kereszthez. – Isten dicsőségére 1929 – 1980. – olvasta hangosan a dedikációt.
Fábián-kereszt
Betelve a látottakkal, ő fönt a keskeny ösvényen, én pedig lent a kocsiúton sétáltunk tovább.
– Milyen út ez itt? – kérdezte a dűlő bejáratára mutatva s lefutott hozzám.
– Ez a Dukai dűlő. Ha elindulnánk arra – mutattam balra – akkor a templom mellett vezető úthoz érnénk.
– Nézd mami, azt a hatalmas fát! Olyan mintha az út közepén állna. Odamegyünk?
– Igen. Meglátogatjuk Bözsi nénit.
– Egyedül él az a néni? Mert az nem jó, ha magányos – mondta miközben be cipzárolta tollkabátját. – Bözsi néni messzire lakik a bolttól, péktől, orvostól, meg a templomtól is.
– Nem egyedül él, van neki férje. Jani bácsinak hívják.
– Akkor legalább van, akivel beszélgessen. Van, aki segít neki.
Amikor az udvarba léptünk, a kutyák hangos csaholásba kezdtek. Nem köllött tőlük tartani, mert meg voltak kötve láncra. Az egyik a pince előtt, a másik pedig az istálló előtt lévő hatalmas eperfa mellé. Így bátran mentünk be a szabad gangra s onnan a konyhába. A konyhában, egy kosárban csöves kukorica sárgállott. Jani bácsi az ágyon üldögélt. Lábait egy zöld sámlin pihentette. Teát szürcsölgetett a fehér zománcos bögréből. Bözsi néni a kosár mellett ült, karosszéken. Kezében egy csutkadarab s azzal morzsolta a kukoricát. Köténye a kosárba lógott. Azon pörögtek lefelé a kukoricaszemek.
Bözsi néni mosolyogva nyugtázta érkezésünket. Örültek nekünk. Mi is a kosár mellételepedtünk. Netti sámlira, én karosszékre. A konyha ablak előtt lévő sporhetban[1] pattogott a tűz. Egy bordó lábaskában az ebédről megmaradt birkapaprikás melegedett. Illata betöltötte a konyhát.
– Bözsi néni, hány éves a nagy eperfa? – kérdezte Netti.
Diákok a nagy eperfánál
– Az, kislányom van már úgy 160 éves. Az első uramnak az öregapja, Kovács István ültette, aki tót nemzetiségű volt. Tárnaőrsről települt ide családostul. A házunk mögötti dombos részre épített s az odavezető út mind két szélére eperfákat ültetett. Ő, kovácsmester volt, úgyszintén az uram, meg a testvére Jani is. Együtt dolgoztak. Jancsi erős ember hírében állt. Ha köllött egyedül megemelte a fogatos kocsit. Megtartotta, vagy megfordította rúdjával kifelé. A magas, erős emberből lett a „Nagy Jancsi”. Nem volt hosszú életű. Egy báli verekedés után a Dukai dűlőnél megbicskázták, és belehalt a sérüléseibe. A verekedés a Dobó Tóni kocsmájában kezdődött, majd folytatódott az úton hazafelé. Ha nincsen a nagylánya, akkor talán megmenekült volna. Többen is a nyomukba eredtek Itt a dűlőnél Jancsi szaladás közben elesett. Üldözői túl közel voltak. A lány, hogy védje ráhasalt, de azok megölték. Ez a ház, amiben lakunk 1877-ben épült. A két eperfasorból ez a két fa maradt meg csupán: ahogy látod az egyik ott az istálló előtt, a másik pedig a nagykapu mellett az út szélén.
Uzsonnaidő közelgett így hát elköszöntünk vendéglátóinktól. Bözsi néni a kapuig kísért minket. Álltunk a hatalmas eperfa alatt, amely átélt két világháborút, és néhány villámcsapást. Törzsének átmérője 605 centiméter.
– Hány méter magas ez a fa? – érdeklődte Netti.
–Talán, mint a templomunk tornya – mondta Bözsi néni.
Kezdett hűvös lenni. Bözsi néni begombolta kék szvetterét.
Bözsi néni fiával és Böröc Irmával
– Többször ki akarták vágni a fát, azzal az indokkal, hogy életveszélyes. Akkor elmentem a telekkönyvi hivatalba és ott fölvilágosítottak, hogy ez a fa, be van jelölve a haditérképeken, ezt nem szabad kivágni. Amikor begyüttek a magyarok, majd az oroszok, ők is megtalálták ezt a fát.
– És az, micsoda, amin a lánc csüng? – mutatott Netti az udvarban lévő gémeskút, idő tépte maradványára.
– Az volt a kútgém. Azon a láncon favödör függött, amivel a vizet merítettük a kútból. Világosította föl Bözsi néni az én kíváncsiskodó unokámat.
Elköszöntünk. Hazafelé jövet szótlanul lépegettünk egy ideig.
– Sajnálom – szólalt meg Netti –, hogy a konyhában nem volt söprű, mert fölsöprögettem volna. Bözsi néni már nem bír takarítani. Láttad milyen ráncos az arca? És milyen sovány. Jani bácsi 92 éves és egyetlen ránc sincs az arcán. Észrevetted? Itt ölték meg azt az embert, akiről Bözsi néni beszélt? Milyen út is ez?
Az elhagyott Dukai tanya
– Ez a Dukai dűlő – válaszoltam mosolyogva. Csodáltam unokámat a záporozó kérdéseiért, melyekre válaszolni nem adott időt.
– Jó, hogy eljöttem veled mami. Holnap meg tudom írni a fogalmazást.
A fogalmazás másnap megíródott, amire az unokám kitűnő osztályzatot kapott.
Kovács Mária
Kispiac
[1] Idegen szó. A Magyar helyesírás szabályaiban nem található.
