Nem feltétlen csak és kizárólag egy nemzet életét meghatározó történelmi időszaknak, eseménynek vannak értékei, amit az utókornak tovább lehet adni. Az egyszerű emberi életek, sorsok épp úgy hordoznak mondanivalót, követendő példát, hitet és tanulságot.
Fogadjátok szeretettel vendég bloggerem, a vajdasági Kovács Mária közösségformáló néprajzos különleges, stílusos történetét. Időutazásra fel!
___________________________________________________________________________________________
Szüleim háza úgy áll az utcasarkon, akár az elhagyott madárfészek. Nincs már benne jövés-menés, se vidámság, se kacagás. Csak az utca zaja veszi körül.
A felső lakás nagyanyám birodalma, az alsó lakás pedig a szüleimé volt. Mindkét házba be-betérek ajtót s ablakot nyitni, hogy a beáramló meleg levegő megsimogassa a falakat.
Ittlétemkor újra átélem a szülői ház zsongását. Szinte látom a mindig kézimunkázó nagyanyámat, a dolgos kezű édesanyámat, édesapámat. A bútorok a helyükre kerülnek, még az egykor falon függött fényképek is megelevenednek előttem. Mosolyognak rám. Szüleimnek szép szokása volt a fényképeket rámába rakni s felfüggeszteni a falra. Az udvar is benépesül unokákkal, dédunokákkal. Nagyanyám nagyon boldog volt, hogy megérhette két ükunokája, Szabolcs és Anetta a születését.
Az udvaron nem hallik lépteim zaja, besüppednek a bokrosodó fűbe. A kerítésnek támaszkodva pásztázom az egykor oly hangos hátsó udvart. Benőtte a gyom. Irtanom kellene már, de olyan jól esik itt álldogálni, és a múltban keresgélni. Életre kel a kopott melléképületek környéke, ahová édesapám halála óta letelepedett a lábnyomok nélküli csend.
Tekintetem a dús lombú eperfán pihen. Csendes szellő rezgeti a faleveleket. Magas, széles koronája beborítja árnyékával az egykori baromfiudvart. Nagy itt a csend. Csak a levelek zizegését hallom. Két vadgalamb keringve leszáll. Élelmet keresnek, de a fa alatt csupán néhány, megszáradt eperszem van. Felröppennek. Tesznek egy kört és a kukoricagóré tetejére telepednek. Nézegetik egymást. Majd az egyik átrepül az eperfa kimagasló ágára. Nem látom a galambot, csak a turbékolását hallom: Ku-ku-kú! Ku-ku-kú!
A madaraknak is kedvenc pihenőhelye volt ez a fa. Hol alatta táncoltak darát szedegetve, hol pedig a lombok között megbújva hangos csiviteléssel csatlakoztak a libagágogáshoz, kakaskukorékoláshoz, kacsák fülsiketítő hápogásához. Micsoda zenebona volt ez, amelyhez olykor csatlakozott a tehénbőgés, lónyerítés meg a disznóröfögés. Mekkora hercehurca volt itt különösen eperéréskor. A nagy szemű rózsaszín epret a kacsák szerették legjobban. A napközben lehullott szemeket gyorsan el is tüntették.
Amikor az őszbe hajló idő hatására a fa zöld ruháját barnára váltotta, száraz levelei remegve hagyták el az ágakat. A nagyot sóhajtó szél megpörgetve dobta azokat a földre, vagy a tetőre, hogy onnan tovább pörgesse vastag takarónak a drótkerítés mellé, onnan pedig a kerti söprű vitte egyre közelebb a szemétdombhoz. A fa ágai csupaszon meredeztek az Ég felé.
Az eperfa alatt áll a kisebbik kukoricagóré, mellette a kocsi fészer, melyben nem a speniter kocsi áll, hanem a megkorhadt szárízik, amivel, két évvel ezelőtt szüleim a kandallókemencét fűtötték.
A kocsifészer mellett megroskadva áll a tyúkól, ez mögött pedig a disznóól, deszkából készült akollal. Még a tyúkól is megfér az eperfa árnyékában. „Áldás ez az eperfa – mondogatta édesapám – mert amikor ilyen nagy a kánikula, ezek a szerencsétlen aprójószágok meghúzódhatnak az árnyékában.”
A baromfiudvar általában a nagyanyám birodalma volt. Tudta, hogy mennyi kacsa, liba, tyúk és kakas van a háznál. A kakasokat külön is számon tartotta: milyen színű a tolla, taréja, hangszíne. „Kukorékol a piros kakas, kukorékol a kendermagos!” – mondta, amikor azok elrikkantották magukat. Ha netán valamelyik eltűnt, tudta melyik szomszéd szemétdombján kapirgál. Ment is azonnal, hogy hazahessegesse a koncsorgót, vagy pedig a hóna alatt szorongatva hozta szegény párát. „No, tessék! Van itt neked tyúk is, ennivaló is, meg ganérakás is” – pörölte a berzenkedőt, miközben átröpítette a kerítésen, majd maga is kilépett a baromfiudvarba, hogy vizet töltsön az eperfa alatt lévő vizes edényekbe, a három elhasználódott lábosba. A locsolókanna teli vízzel mindig ott pihent a góré mellett. A vizeskannát üresen soha nem tette le. Meggyőződése volt, hogy rajta kívül senki sem tudja megetetni az aprójószágot.
Emlékszem, amikor visszérgyulladása volt, orvosa dr. Hanna George Zabaura, arab orvos, aki Újvidéken fejezte be az orvosit, és Kispiacon dolgozott, ágyba parancsolta. Megtiltotta neki, hogy fölkeljen.
– Maris néni, ha fölkel meghal! Érti mama? Meg - hal!
Az én nagyanyám egy vállrándítással, meg egy szájbiggyesztéssel intézte el a figyelmeztetést. Az etetést továbbra sem bízta szüleimre.
– Anyádék nem tudják, hogy mennyi dara, mennyi kukorica köll a vályúba – mondta, amikor figyelmeztettem orvosa tilalmára.
Eperéréskor az ólajtók reggelente csak akkor nyíltak ki, amikor édesapám összesöpörte a lehullott kövér szemeket, s azokat a cefrés hordóba öntötte. A cefrés hordó, meg a szerszámos láda is ott állt – szem előtt – az istálló falához ragasztott, és a nagy kukoricagóré előtt leeresztett nyitott fészerben. A zárt részben húzódtak meg a jószágetetéshez szükséges kellékek: kukoricamorzsoló/daráló, bádogteknő, vesszőkosár, szakajtó, garabolyok, bádogvödör és a nagy merőkanál. Ennek a helye mindenkor a teknőben volt, mert abban sárgállott a kukoricadara.
A daráló közelében lévő kőhordó környékét is megszabadítottam a burjánzó gaztól, s leültem egy rozoga almásládára. A kőhordó, fenékkel fölfelé pihen évtizedek óta. Édesapám barkácsasztala volt ez. Mi minden van rajta? Biciklikulcsok, csavarok, szögek, és még sok minden más, rozsda lepte tárgy.
Hervadó gyomok között kuporgok. Rám borul az öregedő eperfa árnyéka. Arcomat az emlékezés könnye mossa… Hallani vélem nagyanyám csoszogó lépteit… Sokat dolgozott értünk, unokáiért. Szüleim is megjelennek lelki szemeim előtt. Sürögnek a pálinkafőző kazán körül. Látom, amint édesanyám rőzséért megy. Hadd lobogjon az a tűz! Hol is állt a rőzsekazal? Igen! Ott a veteményeskert mellett. Szemben a trágyadombbal, melyet tavasztól őszig bodza és ribizke bokrok, orgona és akácfák takartak el az utca felől. Itt volt még édesanyám szépen gondozott veteményeskertje. Ricaszárral körülkerítve. Termett abban kapor, krumpli, káposzta, zöldség, sárgarépa, uborka, egyszóval, mindaz, ami a konyhára kellett. A kolorádóbogarakkal gyorsan végzett; konzervdobozba, vagy joghurtos kupába, nejlonzacskóba szedegette azokat, és bedobta a tűzbe, vagy pedig a kapára tette s kegyetlenül rájuk taposott, hogy soha többé ne tegyenek kárt a kertben.
A drótkerítés mellett egy száraz kórón fennakadt, megsárgult újságlap maradéka sehogyan sem tud szabadulni a fogságból. Megszabadítottam. Ami még azon olvasható: Anubisz tollából … kaszál /talán a halál kaszál?/
A hiányzó betűket nem nehéz a szöveghez ragasztani. Így egy tájékoztatót olvasok Szlavóniában történtekről: Kórógy, Haraszti, Szentlászló lakossága nem menekül sehová, mert úgy tartják, hogy ha ezer éven… maradtak falvaikban, akkor maradnak…
Újságos…újságos. Hány évig is volt édesanyám újságterjesztő? Húsz? Vagy annál több, kevesebb? A hatvanas évek elején nem hozták be Kispiacra az újságot, hanem Királyhalomra kellett érte menni. Esőben, sárban, nem számított. És csakis biciklivel. A későbbiekben a Forum autója ide is elhozta a Magyar Szót, és egyéb újságokat. Örült édesanyám, amikor megkapta a tíz éves újságterjesztésért járó kis plakettet. Ez is már a múlté. Minden múlandó…
Jé! Egy lepke! De régen láttam lepkét. A hervadó folyandár virágán repül körbe-körbe, mintha táncot járna örömében. Nem mozdulok, nehogy elriasszam… Fehér ruhájával ráül a virágra. A szárnyait hol felemeli, hol pedig leereszti. Mikor láttam lepkét utoljára? Nem tudom. Talán a sok méreg, amivel gyomot irtanak, a lepkéket is megölte. Vajon meddig él ez a kicsi lepke? Meddig röpköd virágról virágra még? Nem mozdulok, nehogy elriasszam a szépen táncoló lepkét…Táncolj csak kicsi lepke, táncolj! Már alig látlak. Könnycsepp ül a szempillámon…
Kovács Mária
