Történelmi forgácsok

Ignácz Rózsa, a két hazájú hontalan

2018. április 25. - kocsordi Nagy Béla

Egyike azon nagyjainknak, akit méltatlanul mellőztek idehaza és odahaza egyaránt évtizedekig, de ha fél századot mondanánk, akkor sem tévednénk túl nagyot. Neve, életútja, munkái, sajnos még ma is alig-alig ismertek, pedig minden könyve, - úgy 36 - 38 körül – kötelező házi olvasmány lehetne minden magára valamit is adó magyar ember számára, és nem csak!

Kovásznán született 1909. január 25-én. Édesapja lobogó szellemű református pap, Ignácz László, Nagyenyeden végzett szolgadiák érdekes felmenőkkel, kis kitérővel lesz Fogaras lelkésze, pásztora, esperese a Fogaras környéki magyarságnak. Az impériumváltás után - 1924-től közkívánatra - parlamenti képviselő is lesz Bukarestben, 1927-ben bekövetkezett haláláig.

31150473_2079187025662198_266518973_n.png

Ignácz Rózsa

Az édesanyja sem akárki, Makkai lány, Nagyenyeden végzett művelt, sokoldalú, áldott lélek, tanári diplomával lesz Ignácz uram felesége, és három gyerek édesanyja, amúgy szintén nem akármilyen neveléssel, felmenőkkel, rokonokkal. Amikor valaki, a sok száz holdas nagyságos és méltóságos asszonyok közül Kovásznára érkezése után megkérdezi tőle, „és mondd drágám, nektek Makkaiaknak hol vannak a birtokaitok?” Kornélia asszony nemes egyszerűséggel a homlokára mutatott az ujjával, és csak annyit mondott: itt.

Az édesapáról szívesen beszélnék még jó sokat! Az az embertípus, aki állítom, példaképe lehetne minden becsületes férfiembernek, szűkebb és tágabb pátriánkban, elve, szavajárása az volt, hogy úriember lefelé nem tapos, felfelé nem dörgölődzik… Vele történt meg az az eset – talán ez is elmond valamit -, hogy első bukaresti parlamenti felszólalásakor, ha jól emlékszem a földtörvény, ezen belül is az egyházi földek sorsa volt napirenden. Ignácz László képviselő urat „erdélyies” akcentussal beszélt román nyelvű kiejtése miatt néhány regáti képviselő gúnyolódó beszólásokkal illetett, mire a nagytiszteletű úr beszédének hátralevő 15 percét hibátlan latinsággal folytatta és fejezte be, fejből, a következőkkel indokolván a váltást: az urak, amúgy is fennen hangoztatják Rómáig visszanyúló gyökereiket, önöknek biztosan nem okoz gondot az elmondottak megértése…

30943475_2079190902328477_2071077523_o.png

Ezek között a falak között volt kisleány

Lánya, egyébként legkisebbik a családban, igazi apja lánya, céltudatos, talpraesett, jó megfigyelő és jó kommunikációs készséggel megáldott egyéniség a szó szoros értelmében. Egy gyerekkori mozzanatot, ha felidézek, talán nem időrablás.

1918 őszére a világháború lángja kialszik, a királyi Románia és a királyi Magyarország viszonya, Erdély elcsatolásával, nem éppen baráti. A frontról hazatérő honvédek, köztük a Székely Hadosztály fegyvert letevő katonáinak számára a kálvária még nem ért véget. A fogarasi vár tömve van ekkortájt az új hatalom, vagyis a román hatóságok által internált magyar katonákkal, az ellátás siralmas, ruházatuk, egészségügyi ellátásuk híven tükrözi az olyankor szokásos állapotokat. A város megmaradt magyarsága – a többség, tisztviselők, hivatalnokok, a jómódú polgárság még idejében csomagolt, elhagyta Fogarast és környékét – megmozdul, összefog, gyűjtésbe kezd, elsősorban élelmet, ruhaneműt adnak össze jó érzésű emberek, bár nekik se sok van, amit aztán a román hatóságok és a katonai parancsnokság engedélyével sikerül bejuttatniuk az internált rászorulóknak.

30825372_2079189178995316_1641962693_o.png

A fogarasi református templom, ahol édesapja szolgált

Történetünk szereplője, a gyereklány Ignácz Rózsa, még nincs 10 éves, látván, hogy a felnőttek mit csinálnak, egy félig-meddig cigánygyerek társaságában egy nagyobb kézikocsival elindul…gyűjteni. Akár csak a nagyok. És gyermeki buzgalmában házról házra jár és becsenget sok mindenkihez, többek között az ún. Görög utcában lakó Borzea ortodox vikáriushoz is, elmondani, hogy ő az éhező magyar katonáknak gyűjt élelmet, és mivel hogy a pap bácsinak olyan jóságos arca van, biztosan megérti, hogy most segíteni kell. A jóságos pap bácsi először elzavarja Rózsát és kísérőjét, majd az utcaajtóból visszahívja, és maga is adakozik… Érdemes utána olvasni, igaz történet!

Az elkövetkező évek, sok-sok kitérővel és megpróbáltatással vezetnek el a kolozsvári iskoláig és a sikeres kétnyelvű érettségiig. A Benedek Elekhez és az általa indított Cimbora c. gyermek –és ifjúsági laphoz vezető szálak kibogozása is érdekes történet, 14-15 évesen Elek apó munkatársának lenni, ismertséget szerezni, ma azt mondanánk, hogy nem semmi! Szellemi mentoraként számon is tartja élete végéig Benedek apót, valamint anyai nagyanyját, a művelt Makkainé Domokos Lillit.

30784658_2079189832328584_1893730982_n.png

Fogarasi templombelső

Van még valaki, aki hatással van rá az írásban: rátarti, tollával már nevet és hírnevet szerzett magának, írásai bírálatát, még közeli barátaitól Wass Alberttől, vagy Nyírő Józseftől se vette jó néven. Hát egy ilyen embernek azt mondani, hogy egyik-másik írása elnagyolt, nem elég kimunkált, és hogy ezt ő – Ignácz Rózsa, akkor már végzett színi akadémista és kezdő színésznő Szegeden – nem így írná meg, ahhoz megint csak kellett némi bátorság! Meg is kapta érte a nem éppen finom társalgási modorban odavetett… hát akkor írd meg te – úgy, jó „Tamási Ároni” módra. Ugyanis ő volt az illető…

Kicsit ugrottunk az időben, ugyanis édesapja 1927-ben gyógyíthatatlan betegségben meghal, a gyógykezelésre rámegy mindenük, a gyógyulás reményében előre felvett parlamenti napidíjat a családnak nem volt miből visszafizetni. Az állam perelt és minden ingóságuk kalapács alá került, 1928-as Magyarországra való áttelepülésükkor Rózsa és özvegy édesanyja majdnem olyan szegény, mint a templom egere.

E sorok írója ma sem tudja indulat nélkül megérteni, hogy miként adódhatott az a helyzet, hogy volt valaki, aki 57 évesen bekövetkezett haláláig teljes életét a közösség szolgálatának szentelte. Szent küldetéstudattal, még ellenségeitől is megbecsülve, respektálva, iskolát tart fent Fogarason, magyar kereskedelmi szakoktatást harcol ki Brassóban a románul alig-alig tudó gyerekembereknek, árvaházat istápol, hadirokkantaknak szervez segélyegyletet, talpal a létminimum alatt tengődő tanítókért, szóval nemzetéért, hívatásáért ég és el ég. Szóval miként és miért fordulhatott az elő, hogy senki sem segített akkor, amikor baj volt?

30831091_2079186498995584_1999594517_n.png

A poszt írójának saját otthonába berendezett Ignácz Rózsa kiállítás - az anyagot az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet adta kölcsön néhány éve

Keserű szájízzel írom ide azt az adatot, amit véletlenül találtam valahol, éspedig azt, hogy 30 pap volt nagytiszteletű Ignácz László uram temetésén, akiket el is kellett látni temetés előtt és után.

Visszatérve Ignácz Rózsára, szóba került a Színművészeti Akadémia, elmondása szerint mindig is szeretett a figyelem környékén tanyázni. Az említett intézmény kényszermegoldás volt, ugyanis érettségi diplomáját azon frissiben ellopták. Nővére, Erzsébet és harangöntő sógora Kudzsirban laktak akkortájt, hozzájuk utazott vonaton, amikor történt a lopás. A diploma ellopása is érdekes történet, megírta azt is.

A király nélküli királyi Magyarországon egyedül csak a Színművészeti Akadémiára lehetett felvételizni a diploma bemutatása nélkül, úgymond hozomra bejut, elvégzi. Szeged, majd Budapest a Nemzeti Színház a szakmai útvonal. Szerelem, házasság, gyerek, vidéki kiszállások, önálló műsorral, eljutni oda, a mindennapi emberek közé, ahová más nem megy, hát küzdelmes évek, sikerek, kudarcok, mind a színpadon, mind a magánéletben.

1935 vége felé érlelődik meg benne végülis a döntés, írni kellene, több okból is: tehetsége adott, volt tanárai is tanúsítják. Sziporkázó, hiteles történeteit, amiket elmesél, ilyen-olyan társaságban rendre felhasználják, megírják mások, anélkül, hogy csak egy szó erejéig is megköszönnék neki. Van ilyen.

A színészi pálya szép sikerei sem maradnak el, de érzi, rájön arra, hogy talán, amit nyújt nem elég a kirobbanó sikerhez, sem a megalapozott egzisztenciához. 1933-ban már leteszi első színdarabját az Ezer hold pipacsot, színre viszik, Ajtai Andor és Tolnai Klári fémjelzi a szereposztást, de a téma, amibe belevág, rázós.

Kimondani, hogy a több ezer holdas birtokok ott vannak ebek harmincadján, hogy gazdáik mindennel törődnek csak éppen azzal nem, ami annyi és annyi ember sorsát érinti így vagy úgy, hogy fattyak serege terem úton, útfélen, és még sok, más fájó igazságot, hát bizony ehhez is kellett némi bátorság a ’30-as évek Magyarországán. Hogy a korszak embere nézőként nem volt vevő bizonyos dolgok kimondására, vagy volt némi súlya annak az estének, amikor a nézőtérre két miniszterelnöki cím birtokosa is beült, ki tudná ma már megmondani..? Ami tény az, hogy a darabot kurtán-furcsán levették a műsorról, minden különösebb indoklás nélkül.

30825802_2079184782329089_1892406704_o.png

Szobra szülővárosában, Kovásznán

1937-ben jön ki a nyomdából az első könyve, Anyanyelve magyar címmel, a kiadó igazgatójának, Erdős Árminnak jó orra lehetett, mert majdnem azonnal letette a felkérést és az előleget a következő könyv megírására. Talán nem felesleges elmondani, hogy az Anyanyelve magyar 16 kiadást ért meg, érdemes elolvasni, tanulságos olvasmány!

Következik a Keleti magyarok nyomán, kor és kórkép, a moldvai csángók minden kínja-keserve, és kevés öröme benne van. Ahhoz, hogy megismerje a témát, kétszer is jár inkognitóban a keleti Kárpátokon túl, el nem mondható körülmények és veszélyek között. Többször jár Bukarestben, Erdélyben, minden könyvét jól dokumentáltan, hitelesen írja meg, anélkül, hogy csak egy szóval is uszítana, vagy gyűlölködést szítana.

A Született Moldovában című könyve sem könnyű olvasmány, megrázóan elgondolkodtató kordokumentum, ha úgy tetszik Adalbert Ghergeli, tegnap előtt még Gergely Béla, református, székely birtokos regénybeli alakját nem lesz könnyű elfelejteni, annak, aki azt a bő 600 oldalt végig olvassa, de vannak mások is a könyvben, akikért érdemes időt szánni rá.

1943-ra már nyolc megjelent könyvcím van azon a listán, aminek az alapján Ignácz Rózsa már a Petőfi Társaság tagja, még hosszú lesz az a lista, majdnem üti a negyvenet. Gyenge, törékeny fizikuma ellenére hihetetlen akarat és belső tűz lakozik benne, tartása, embersége, szellemisége sem a Horthy, sem a Szálasi, sem a Rákosi, sem a Kádár korszakban nem volt a hatalmasok kedvére! Politikai rendelésre – Teleki Sándorral szólva -, „kottából” soha nem volt hajlandó írni.

30850085_2079185885662312_2073668064_o.png

A Született Moldovában című könyv megjelenése után „nagy tisztesség” éri: egy miniszterelnöki fogadásra hívják meg a Sándor palotába, férjével Makkai Jánossal együtt, ahol a kulturális és nevelésügyi államtitkár az álló fogadás mintegy kuriózumaként, őt is figyelemre méltatja néhány szó erejéig a könyvben leírtakkal kapcsolatban. De akár jelzés értékű is lehetne ez az epizód, ugyanis az államtitkár úr Ignácz Rózsa harmadik mondatánál már nem a mondanivalóra figyel, hanem az írónő szép estélyi ruhájának dekoltázsára, látható izgalommal…

A Rézpénz, az Urak és úrfiak, még az úri Magyarországon íródnak, mit mondjak, el kellene olvasni őket. A nyilas terror újabb megpróbáltatás elé állítja az írónőt: Szálasiéknak nemet mondani egy dicsregény megírására, demonstrative felvarrni a sárga csillagot, barátokat bújtatni, volt kollégáknak, tanároknak segíteni 1945 elején, megint csak azt kell mondanom, nem kevés bátorság szükségeltetett.

Rákosiék hatalomra jutásával már tisztult a kép, aki Horthyék alatt megjelent, játszott, azon már ott volt a bélyeg, örülhetett, ha egyáltalán élni hagyták. Az ’50-es évek legelején úgy írja meg a Születésnap körül – sztálini időszakról van szó -, és a Vádlott című munkákat a legteljesebb titokban, hogy csak fia és férje tudott a létezésükről. Tudta, ha kitudódna mit írt, minden bizonnyal az életébe került volna. Kádárékkal sincs több szerencséje, rajta és Illyés Gyulán kívül, szinte mindenki beállt a sorba, az írók, költők közül, amikor arról volt szó, hogy el kell ítélni az 1956-os forradalmat, hitet tenni az új garnitúra mellett. Ignácz Rózsa nem tette, hiába kapacitálta a nagy hatalmú könyvkiadó igazgató – Kardos György -, korábban, ha jól emlékszem ÁVO-s ezredes, hiába tette tiszteletét maga a magyar kulturális élet atyaúristene – Aczél György -, ígérvén életműdíjat, összes munkái díszes megjelentetését, és egyebeket.

Egyetlen fia Ádám, 1956-ban hagyta el Magyarországot, Angliában, majd Amerikában telepedett le, első házassága zátonyra jutott, édesanyja magára maradt, míg újra társat nem talált, egy építész Kotsis Sándor személyében, de már nem házasodnak össze. Ír, fordít románból és franciából, és tükröt tart elénk minden írásában: íme, ilyenek vagyunk, az opportunista megalkuvó, a gyáva, a hencegő, a „nagymagyar”, az úrhatnám senki, a renegát, a janicsár, a képmutatók minden változata, a kőkemény karrierista, a pozőr, a józanul álmodozó, valós lehetőségeket számba vevő realista, a csendben összeszorított foggal, munkáját becsületben végző ember.

30831697_2079187582328809_311021579_n.png

Sírja Budapesten

Első kézből kaphatunk „fülest” művészekről, írókról, költőkről, kis emberekről, és piperkőc püspökről, visszamehetünk térben és időben, azokba az időkbe, amikről néha csak hisszük, hogy eleget tudunk.

Valamelyik méltatója hozta szóba Arany Jánost, ő mondta élete vége felé, hogy minden magyar embernek kötelessége legalább egy barázdát, maradandót – képletesen szólva – húznia a köz mezején, és igaza volt. Annak a kevésnek a birtokában, amennyit én Ignácz Rózsa életútjáról, munkásságáról tudok, állítom, hogy ő is megszántotta a maga barázdáját becsülettel, azon a „magyar ugaron”.

Ignácz Rózsának van az életében két év, amolyan újságírói, tudósítói munka Párizsban a ’30-as évek vége felé, amikor felhagy a színészettel végleg. Megnyerő egyéniségének köszönhetően sok-sok ismeretséget köt a franciák között, a kisembertől a legnagyobbakig. Látni és láttatni, ez volt a célja itthon is és ott kint is, a tudást, a tájékozódást, az emberséget, a műveltséget, a hozzáértést sugallja felénk, legalábbis az én olvasatomban mindenféleképpen. Egy idős, valamikor szebb napokat látott nagybirtokos család egyik hölgy tagjával beszélget Párizs mellett, akinek a hajdani szép birtokából már csak valamennyi szőlőtermő földje maradt, azt művelteti úgy, ahogy tudja az a hölgy, amúgy művelt, olvasott, a magyarországi viszonyokat meglepően jól ismeri. Szóba kerülnek a változó idők, és változó emberek: „Tudja kedvesem – mondja az idős hölgy – a műveltség olyan, mint a szőlőtermesztés, az eredmények sosem jelentkeznek azonnal, csak hosszútávon. Amikor a tarack, minden gyomnövények legártalmasabbika birtokba vesz egy területet, ott néha egy emberöltő sem elegendő arra, hogy ismét tiszta termőföld, vagy szép, gondozott pázsit legyen.” Ignácz Rózsa ezt leírta nekünk és másoknak is, hogy megértjük-e és számon tartjuk-e, vagy sem, nem vagyok benne biztos.

A ’70-es évekre már enyhült körülötte a levegő, útlevelet kapott, sokat utazott fiához, régi barátokhoz, barátnőkhöz, sokfelé hívták előadni, felolvasni, de mindenhol és mindig figyelték. A sors kegyéből kezemben volt az a telefonkészülék (656680 a száma), amin Ignácz Rózsa évtizedekig folytatta telefonbeszélgetéseit a fél világgal. Hányan és hányszor hallgathatták le azt a telefont, talán még a Jóisten se tudja…

cetatea_f_g_ra_-vedere_aeriana.JPG

A fogarasi vár

Ignácz Rózsához egyaránt volt kegyes a sors, meg nem is. Kegyes volt, mert megáldotta tehetséggel, emberszeretettel, némi humorral, veretes felmenőkkel, idősebb korára elfogadható élet –és alkotói körülményekkel. Szellemisége mentes minden nacionalista torzulástól, bár lenne oka elfogultnak lenni más nemzet irányában, de nem teszi, inkább keresi azt, ami összeköthet embereket, és népeket, Európa eme nem ritkán ordás eszméktől terhes fertályán.

Valamilyen formában szinte látnoki képességekkel is rendelkezett, 1933 és 1935 között már tudja, hogy a radioaktivitás jó és rossz lehetőségeket rejteget. Ugyancsak a ’30-as években felvázol egy majdnem egységes Európát, közös elvek, közös pénznem mentén, az ’50-es évek legelején leírja, hogy az az irreálisan nagy állami gyárak, üzemek, amiket akkor kezdtek el építeni erőltetett ütemben, pár évtized múlva az ócskavas telepen végzik elkerülhetetlenül.

covers_48357.jpg

A sors kegyetlensége, hogy saját halálát is szinte előre vetíti, könyveiben három külön helyen is ír a magukra hagyott, idős emberek egyik legnagyobb gondjáról: átkelni a forgalmas utcán gyógyszerért, vásárolni, ilyen-olyan okból, kísérő nélkül, kiszolgáltatottan. És a végzet úgy látszik a sok megpróbáltatás mellé, még azt is oda mérte neki, hogy tragikusan kellett meghalnia.

1979. szeptember 25-én kora reggel elment bevásárolni, át kellett kelnie a feltúrt utcán, egy óvatlan pillanatban egy autóbusz elütötte, még két órát élt meg nagy fájdalmak közepette, és meghalt. Aznap estére színházjegye volt vásárolva. Sírja Budapest új köztemetőjében van, egy szerény kopjafa jelzi, hogy ott alussza örök álmát, rajta egy név és két évszám, semmi több.

E sorok írója hittel vallja, hogy könyveiből legalább egy néhányat, minden magára valamit is adó magyar embernek el kellene, hogy olvasson, addig, amíg nem késő, ugyanis az, ami azokban a könyvekben le van írva, fontos mondanivaló ám! Akinek szeme van lássa, akinek füle van hallja!

A bejegyzés trackback címe:

https://tortenelmi-forgacsok.blog.hu/api/trackback/id/tr4413868808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.