Egyike azon nagyjainknak, akit méltatlanul mellőztek idehaza és odahaza egyaránt évtizedekig, de ha fél századot mondanánk, akkor sem tévednénk túl nagyot. Neve, életútja, munkái, sajnos még ma is alig-alig ismertek, pedig minden könyve, - úgy 36 - 38 körül – kötelező házi olvasmány lehetne minden magára valamit is adó magyar ember számára, és nem csak!

Kovásznán született 1909. január 25-én. Édesapja lobogó szellemű református pap, Ignácz László, Nagyenyeden végzett szolgadiák érdekes felmenőkkel, kis kitérővel lesz Fogaras lelkésze, pásztora, esperese a Fogaras környéki magyarságnak. Az impériumváltás után - 1924-től közkívánatra - parlamenti képviselő is lesz Bukarestben, 1927-ben bekövetkezett haláláig.

Ignácz Rózsa

Az egyesült délszláv állam két független államból, Szerbiából és Montenegróból, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia, különböző területeiből alakult ki. Ide került a Bácska és Bánát nyugati része, Horvátország, Krajina, Dalmácia és Bosznia. Etnikailag rendkívül kevert ország jött létre, ahol a vallási megosztottság még tovább bonyolította a helyzetet.

Mindennek ellenére a nagy délszláv állam megteremtése állandó politikai célkitűzés maradt. A nagy álom 1917-ben a korfui nyilatkozattal indult, az 1918-as egyesítéssel folytatódott és az 1921-es alkotmánnyal látszott beteljesülni, melyet a Radikális Párt terjesztett be, és 33 körzetre osztották fel, amelyek széttördelték a nemzetiségi területeket, így a Vajdaság Tartományt is.

Az 1919 és 1921 között fennálló Vajdaság Tartomány területét két körzet között osztották fel: 1. A Vajdaság Tiszától nyugatra eső területei alkották az ún. Bácska és Bánát Tartományt, Újvidék székhellyel. 2. A Vajdaság Tiszától keletre eső területe a Belgrádi Tartomány – Belgrád székhellyel – részévé vált.

Belgrád

Talán nem járunk túl messze az igazságtól, ha a keresztre feszítést minden halálnemek közül a legbarbárabb kivégzési módnak tekintjük. Kicsit kutakodva a témában, talán az ókori perzsákig kellene visszamenni az időben, hogy utalást találjunk erre a kivégzési módra.

Az egyik ókori hatalmasság, Artaxerxész szánta ezt a kivégzési módot egyik legyőzött, atarneai, fejedelmi ellenfelének. De ha minden igaz, az ókori egyiptomi történelem sem mentes hasonló kegyetlenkedésektől. A krónikák szerint még az a különleges eset is megtörtént, hogy egy egész fáraói háremet feszítsenek keresztre, akkor, amikor gyönyöreiknek élvezője, IV. Ptolemaiosz elhalálozott, nem is a legtermészetesebb módon...

Hiába, az élet már csak ilyen, hatalmasok kegyencének lenni nemtől és státusztól függetlenül nem mindig életbiztosítás. De, Isten úgymond kiválasztott népénél sem volt teljesen ismeretlen ez a módi!

Márciusi napokat élünk, többféle impresszió éri az embert a tavasz közeledtével, ezek egyike talán a legfelemelőbb: közeledik március 15!

Ha visszamennénk az időben jó 170 évet, és netalán betérnénk abba a bizonyos Pilvax nevű kávéházba, nagy valószínűség szerint feltűnne az, hogy annál a „közvélemény asztalának” is mondott márványasztalnál mindig van valaki azok közül, akiket majd Márciusi Ifjakként tart számon az emlékezet (ha számon tart...).

Pilvax kávéház

Ők, Petőfi Sándorral az élen lettek az elindítói annak a folyamatnak, ami alapjaiban változtat meg sok mindent a magyar ember lelkületében és viszonyaiban.

Szülőföldem e szép határa hatalmas síkságon fekszik, dolgos, szorgalmas emberek lakják. Az élet generációkat sodort itt össze, ahol a szomszédot tisztelték, becsülték, még akkor is, ha nem beszélték ugyanazt a nyelvet. A sok nemzetiség békességben élt, ezen a tájon.

Vajdaság a szerb Vojvodina szóból ered. Teljes nevén: Vajdaság Autonóm Tartomány. Szerbia Autonóm tartománya az ország északi részén helyezkedik el, határos Magyarországgal. Keleten Románia, nyugaton Horvátország, délen Bosznia-Hercegovina, valamint Szerbia határolja.

A tartomány etnikailag különösen sokszínű. A 2011-es lakossági összeírás mutatója szerint, közel 30 különböző etnikai csoport teszi ki lakosságának jelentős részét. Ennek tükrében 6 hivatalos nyelve van: szerb, magyar, szlovák, horvát, román, ruszin.

Vojvodina - Vajdaság Autonóm Tartomány

Jelen sorok írásakor lassan kifelé megyünk a télből, anélkül, hogy honi tájainkon egyszer is lett volna azokból a mínusz 25 - 26 fokokból, ami a '48/49-es télre nem ritkán jellemző volt. Engedtessék meg a históriás mesélőnek némi visszatekintés arra a télre, és annak egy néhány eseményére a teljesség és a tudományosság igénye nélkül!

Hogy az 1848. december 30- i, vereséggel végződő móri ütközet mennyire volt hatással a szabadságharc további kimenetelére, azt pontosan lemérni talán nem is lehet, de hogy volt, azt tagadni botorság.

A vereség híre gyorsfutárral érkezik meg Pest-Budára, ahol igen mindenki lehangolt. Első, kézzel fogható eredménye, hatása az, hogy utasítás történik az Országos Pénztár és a bankócsináló gépek Debrecenbe való elszállítására, és az ottani működésbe helyezésre. Bónis Sámuel, országgyűlési képviselő kapta azt a feladatot, hogy ugyanez történjen a koronázási ékszerekkel is.

Móri ütközet - Forrás: wikipedia

Ismét vendég bloggerünk, Kovács Mária írását olvashatjátok a megszokott lebilincselő stílusban: emberekről, történelemről, életutakról, múltról, amiből ma is építkezhetünk.

A tavasz még messze volt. Abban a kora délutáni órákban, kellemes idő járta. A Nap melegen sütött. A temető közelében jártunk már, amikor a mellettem lépkedő tíz éves unokám Anetta, megkérdezte:

       – Mami! Soká érünk oda a nagyfához?

       – Még néhány méter és ott vagyunk.

          – Olyan melege van a lábamnak ebben a bakancsban, papucsba köllött volna jönnöm – mondta miután megszámlálta a kezében lévő hóvirágokat.

           – Tizennégy szál virágom van. Ebből, a Bús Anita anyukájára két virágot teszek. Sajnálom Anitát nagyon, mert nincsen anyukája. Bátyára, meg Veszter bátyusra is két-két szál jut. Kovács mamára négy, Köllő mamára kettő, Emesének is két virágot adok – osztogatta virágait miközben beléptünk a temető kapun. Tudom, ki van ide temetve – állt meg az egyik kripta előtt, – az a néni, aki a földet adományozta, hogy Kispiacon is legyen temető.

A nagy fa

Magyar fővel gondolkodva talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy az 1790-ben született, tekintetes Kölcsey Ferenc uramat legalább annyira kellene ismerje minden magyar ember mint Hunyadi Mátyást, bár neki csak egy szerény szülőházat adott a sors a Tasnád melletti Sződemeteren, (amiben magam is megfordultam) és aztán majd egy kisebb birtokot Álmosdon és a későbbiekben Szatmárcsekén. Életútját kicsit körbejárva azt is kijelenthetem: nem volt hozzá kegyes a végzet!

Kisgyerekként veszítette el fél szemét, hatévesen apját, és 11 évesen már édesanyját, Bölöni Ágnest is elszólítja a Teremtő egy, vélhetőleg jobb világba. Egy bizonyos Panna néni, a Kölcsey család régi, hűséges cselédje lesz a mindene és a mindenese annak a négy (egyes források szerint öt) árva kisgyereknek.

Bizony nagy kár, hogy a magyar szokásjogban leginkább csak a hatalmasokhoz való hűséget szokták jutalmazni címmel, ranggal, birtokkal, netán ércszoborral, a hűséges szolgálót...nem! A legidősebb Kölcsey gyerek, ha jól számolom, 14 évig koptatta a debreceni Református Kollégium padjait, nem kitűnő, de meglehetősen jó eredménnyel.

Kölcsey Ferenc - Forrás: rozsnyovidek.sk

Nem feltétlen csak és kizárólag egy nemzet életét meghatározó történelmi időszaknak, eseménynek vannak értékei, amit az utókornak tovább lehet adni. Az egyszerű emberi életek, sorsok épp úgy hordoznak mondanivalót, követendő példát, hitet és tanulságot.

Fogadjátok szeretettel vendég bloggerem, a vajdasági Kovács Mária közösségformáló néprajzos különleges, stílusos történetét. Időutazásra fel!

___________________________________________________________________________________________

Szüleim háza úgy áll az utcasarkon, akár az elhagyott madárfészek. Nincs már benne jövés-menés, se vidámság, se kacagás. Csak az utca zaja veszi körül.

           A felső lakás nagyanyám birodalma, az alsó lakás pedig a szüleimé volt. Mindkét házba be-betérek ajtót s ablakot nyitni, hogy a beáramló meleg levegő megsimogassa a falakat.

         Ittlétemkor újra átélem a szülői ház zsongását. Szinte látom a mindig kézimunkázó nagyanyámat, a dolgos kezű édesanyámat, édesapámat. A bútorok a helyükre kerülnek, még az egykor falon függött fényképek is megelevenednek előttem. Mosolyognak rám. Szüleimnek szép szokása volt a fényképeket rámába rakni s felfüggeszteni a falra. Az udvar is benépesül unokákkal, dédunokákkal. Nagyanyám nagyon boldog volt, hogy megérhette két ükunokája, Szabolcs és Anetta a születését.

        Az udvaron nem hallik lépteim zaja, besüppednek a bokrosodó fűbe. A kerítésnek támaszkodva pásztázom az egykor oly hangos hátsó udvart. Benőtte a gyom.  Irtanom kellene már, de olyan jól esik itt álldogálni, és a múltban keresgélni. Életre kel a kopott melléképületek környéke, ahová édesapám halála óta letelepedett a lábnyomok nélküli csend.

Tudtad, hogy az 1823-as esztendő januárja két nemzeti és irodalmi nagyságot is adott nekünk?

Igaz, az egyik csak egy szerény, kiskőrösi házban Újév napján, míg a másik majd 20 nap múlva, egy tehetősebb középnemesi család alsósztregovai kúriájában sírt fel. Utóbbi életútját kicsit körbejárva, talán érthető Petőfi kiszólása egyik versében, hogy: “én még azt sem tudom, hogy ki volt a nagyapám..!”

Madách Imre felmenőit képzeletben összegyűjtve, bizony nem akármilyen társaságra lelnénk! Találnánk tudós poétákat, kettőt is, de volt közöttük törökverő katona, kuruc főtiszt, vagy a hírhedt Martinovics - per vádlottjait védő prókátor, de találunk hivatalát tisztességgel ellátó őst, abból többet is.

Madách gyerekkora amolyan modell értékű, ha a tehetősebbeket vesszük alapul azon időkből. A kor módosabb családjainak a gyerekei leginkább magánúton, nevelők, vagy házitanítók segítségével csiszolódtak tudásban is, jellemben is, ki-ki a maga adottságai mentén...ha csiszolódtak.

Madách Imre